Elnémult a harmonika, megszólaltatója távozott a minden élők útján

Meghalt Palcsok János, a nótafa, a harmonikás, az egykor népszerű és közked­velt bajsai U. N. JAZZ zenekar utolsó tagja.

Zenésztársai már jóval előbb távoztak az élők sorából, hiszen zömük idősebb volt nála. Ő 1920-ban született, és ez év júliusában lépett le az élet színpadáról. A tisztelet jeléül álljon itt az egykori zenekari társak neve is, hiszen csaknem fél évszázadon keresztül szórakoztatták Bajsa és a környező települések közön­ségét, mindig helytállva és minden igényt kielégítve. Az idősebb tagok közé tartozott Ocsenás Ferenc (karmester, banjo-primen játszott), Szakál János (bőgő), Kurányi Pál (banjo-kontra), Bednárik Máté (hegedű), Bélik János és Oravec Sándor (trombita), Palcsok Ferenc (szaxofon), Zsitnai Sándor (harmonika). A középgenerációt Habina József (hegedű), Klebecskó József, Rencsár Bálint és Szemesi István (szaxo­fon), Palcsok János (harmonika). A két leg­fiatalabb, Dudás János harmonikán, Balázs József pedig cimbalmon és klariné­ton játszott. Persze, ez a felsorolás így sohasem volt együtt, de közülük hatan-heten mindig húzták a talpalávalót. Repertoárjuk igen gazdag és sokrétű volt, játszottak mindent, amit a közönség igényelt: népdalt, magyar nótát, csárdást, frissest, a harmincas-negyvenes évek tánc­dalait, sőt az operett világába is belekós­toltak, amikor a helyi amatőr színjátszók zenés darabjait kísérték. Az ötvenes-hat­vanas évek újszerű ritmusaival azonban már nem boldogultak, tulajdonképpen tamburások voltak és maradtak, csak ezt a zenei stílust más-más hangszereken szólaltatták meg. Ezekhez a hang­szerekhez mecénások, pártfogók útján jutottak. Rigó István és Tomajek Sándor, a legpatinásabb bajsai vendéglő tulajdono­sai látva növekvő népszerűségüket, a tamburánál divatosabb hangszereket vettek nekik, aminek az árát zenekari szolgál­tatással törlesztették. Tipikus kocsmai zenészek voltak, s a legtöbb pénzt az akkoriban divatos kocsmai mulatozással keresték, de helytálltak bálokban, lakodal­makban, a bajsai búcsúkban is, ahol nem­ritkán két-három napig is szólt a nóta, és ilyen alkalommal egy zenész egy öltözet ruha árát is megkereshette. Ebben az időben a zenélés szerény megélhetést is nyújtott.

Az idő múlásával változtak a szokások. Ahogy társai kidőltek mellőle, ő is abba­hagyta az aktív zenélést, de még a 90-es években visszatért régi hangszeréhez, a prímtamburához, és tudásával a helyi művelődési egyesület tamburazenekarát erősítette.

A hozzátartozók, ahogy illik, zenés temetést rendeztek neki, de megítélésünk szerint néhány szóval azok képviseletében is búcsúznia kellett volna tőle valakinek, akiket szórakoztatott, mielőtt felcsendült volna Dankó Pista Most van a nap lemenőben c. szerzeményének szomorú, örökszép dallama.